“End of Times”

 

Tate Britain, Rivals and Originals: the Constable and Turner exhibition. The complete artistic lives of these two contemporaries unfold before us—from their earliest studies and oil sketches to their late works. The exhibition is built on contrast: opposition, rivalry, the tension between painterly styles. It is an obvious and tempting lens, for Turner’s visionary, atmospheric landscapes and Constable’s “here and now” fidelity to nature truly belong to two sharply diverging visual worlds. Yet it is just as legitimate to ask what binds them together as landscape painters. And there is just as much that unites as divides them. For instance, despite their stylistic differences, both lived with an almost passionate intimacy in the landscape.

Turner undertook countless painterly expeditions throughout England, and—after the end of the Napoleonic wars—across Europe. Alpine blizzards, the atmospheric ruins of Rome, the harbours of France and Naples, storms and sunsets, mountain peaks. He did not paint his canvases on site, yet he made thousands of sketches. A visual graphomaniac. Something compulsive drove him out into the landscape in search of inspiration: to experience, through his eyes, the wonder of beauty. Constable’s commitment to nature, in his own way, was just as direct. He sought to reveal the particularity of the visual world, the real, almost realist fidelity of the landscape’s character.

What strikes me most is the change in style in their later years. Both Turner and Constable begin to simplify. They try to move away from detail toward essence. Turner focuses almost exclusively on the rhythm of motion he observes in the sea itself. Constable, moving in a similar direction, dissolves into the visual field. In his final paintings, the rhythm of pigment–material–surface dominates. The carefully observed structure of the landscape dissolves into these rhythms. In both cases, their late works become almost surface-experiments. Dialogues above all with material (oil, canvas, palette knife), with the medium of painting itself—while the visual world becomes the “word,” the raw material for this dialogue.

Both artists went to the very edge of their painterly language. They walked all the way to the final point from which their worlds were still visible, comprehensible, thinkable for a painter. They made the last step of their artistic journeys and stopped—at a boundary. Beyond it, in their time, there simply was no further point. They could not see “into” what lay beyond. Their brushes came to rest at a mysterious threshold.

The compelling question is this: in what direction can their legacy be carried forward today? What would their “programme” perceive in our world now? What could we see from the standpoint they reached but could not see beyond? And what is the point, for us, where painting again reaches the outer limits of the world as it now exists? What is it that we will not be able to see of the world that is currently unfolding—becoming—beyond us?

If Constable’s work were continued today, it would be the opening of colour. Colour observed as its own theme—the independent character of colour within nature. As a primary focus. How much life and hope colour might be able to carry, in what inexhaustible richness. And perhaps this is precisely the point where Turner, in the future (in our present), meets Constable again. In Turner, colour already dominates as an almost autonomous theme: visionary colours arising from within, a kind of colour-mist, a colour-perspective. Perhaps Turner’s secret is exactly this visionary quality. The horizon of his paintings, like a curtain, conceals the world to come. It sets a limit of colour: what may come, what kind of world, what kind of visions, what forms of experience wait behind that border? AI-generated images? (Already prefigured, in a way, by Turner’s compositional filler-elements—the decorative secondary motifs he uses to balance missing details—anticipating an AI-like image-completion logic.) From his colourful, atmospheric air—might not the turbocharged aesthetic of AI arise? Soon? Already? A prefiguration of cyberspace’s weightless, superficial, structureless (contentless) formlessness? Its directionlessness?

Both artistic programmes remain valid. In Turner: the mystery of what is yet to come (of time, of history). In Constable: the commandment not to turn away from nature, from the living world; the fidelity to what is given and real.

How can I summarise what I am trying to say? If we were to build a spaceship for a journey to Mars, to distances beyond the solar system, I would decorate its corridors with the paintings of Turner and Constable. Turner would keep hope alive; Constable’s large canvases (The Leaping Horse, The White Horse, Flatford Mill, The Hay Wain) would radiate the sustaining and nourishing power of nature—as preserved memory of the skies of Earth. And this would be the only way for those leaving Earth, whether travelling to a new world or returning to the old, to remain psychologically whole.

These two artists, even in our future earthly space-travel, are indispensable guardians against madness. Because it is essential that the astronauts do not lose their minds. In a spacecraft (or a world) without beauty, this would be unavoidable.

 

29 November 2025

 

‘End of times’

 

Tate Britain Gallery. Rivals and Originals, Constable és Turner kiállítás. Mindkét (kortársak) festő életműve, teljes egészében követhető. A legelső tanulmányoktól és olajfestményektől a késői képekig. A kiállítás koncepciója a szembe-állítás, rivalizálás és festői stílus kontrasztjában. Ezt a tematikát követni kézenfekvő, hisz Turner látomásos-atmoszferikus tájképei és Constable „itt és most” természet-hűsége valóban két élesen elváló vizuális világ. Épp ilyen legitim azonban, azt megvizsgálni, mi köti őket össze mint tájképfestőt. Legalább annyi a lényeges összekötő elem. Például az, hogy stíluskülönbségük ellenére mindkettő szenvedélyesen benne élt a tájban. Turner számtalan festői expedíciót tett Angliában, és a napóleoni háborúk lezárultával, Európában. Alpok hóviharai, Róma atmoszférikus romjai, Franciaország, Nápolyi kikötők, viharok és naplementék, hegycsúcsok. Turner nem a helyszínen festi képeit, de ezerszámra készít vázlatokat. Vizuális grafomán. Valami kényszeresen űzi a tájba inspirációért: szemmel átélni a szépség csodáját. Constable elköteleződése a természethez, a maga módján, épp ilyen közvetlen. Ő a látvány partikularitását, a táj valódi, szinte realizmusig hű karakterét akarja megjeleníteni.

Amire felfigyelek, az idős kori stílus változása. Mind Turner, mind Constable leegyszerűsödik. A részletekről mindketten a látvány lényege felé próbálnak elmozdulni. Turner szinte csak a tenger elemeken keresztül megfigyelt mozgásának ritmusára fókuszál. Constable is hasonló irányba elindulva feloldódik a látványban. Utolsó képein a festék-anyag-látvány-felület ritmusa dominál. A korábban részletesen megfigyelt táj-szerkezet e ritmusokban oldódik fel. Mindkettőjük esetében szinte felületi kísérletek a képek. Elsősorban az anyaggal (olaj, vászon, festőkés), a festés médiumával való párbeszéd ez – amihez a látvány a „szó”, az alapanyag.

Mindkét alkotó elment festői nyelvének határáig. Addig a végpontig, ami világukból a festői gondolkodás számára még megtapasztalható, meglátható és átgondolható volt. Mindketten megtették pályájuk utolsó lépését – egy határvonalon megállva. Aminél a korban egyszerűen nincs tovább. Nem láthattak bele „valamibe”. Titokzatos küszöbön álltak meg (le) ecseteik.

Az izgalmas kérdés, hogy festészetük (mint hagyaték) ma milyen irányba folytatható? Programjuk ma mit és hogyan lát meg világunkból. Azaz: mi az amit ők ott, az adott végpontban nem láthattak, de ma mi láthatunk? S milyen a mi esetünkben az, amikor a festészet elmegy világunk létező határaiig? Mi az amit mi nem láthatunk meg majd abból a világból, amibe a világ épp bele-alakul?

Constable esetében, ha festészetét ma folytatnánk, az a színek kinyílása lenne. A színek, mint önálló téma megfigyelése – a szín önálló karaktere a természeten belül. Mint fő-téma? Mennyi életet és reményt képeznek hordozni, milyen végtelen – kimeríthetetlen – gazdagságban. S talán ez az a pont, ahol a jövőben (jelenünkben) Turner összeér Constable-lel. Turnernél a színek, mint csaknem önálló téma, dominálnak. Belülről jövő, látomásos színek, egyfajta szín-köd, szín-perspektíva. Turner titka talán épp ez a látomásosság. Képeink horizontja, mint függöny, takarja az eljövendő világot. Szín-határt szab: mi jöhet, milyen világ, milyen látványok, milyen tapasztalás e határvonal mögül? Az AI-generálta képek? (Amit egyébként Turner kompozíciós kitöltő-elemei – a mellékszereplő dekoratív elemek melyekkel feltölti a hiányzó részleteket, s kiegyensúlyozza a kompozíciót) – elővételeznek. Mint egy AI képfeltöltő logika. De színes, atmoszférikus légköréből – nem de a feltúrbózott AI esztétika lép elő? Majd? Már? Mintegy elővételezve a cyber-terek súlytalan, felületes, szerkezet (valódi tartalom) nélküli formátlanságát? Iránytalanságát?

Mindkét festői program érvényes marad. Turnernél az eljövendő (idő, történelem) misztériuma. S Constable-nál a természethez való hűség, a természettől, az élőtől nem elfordulás parancsolata.

Hogyan is foglalhatnám össze, amire gondolok? Ha űrhajót készítenénk Mars-utasásra, naprendszeren kívüli távra, az űrállomás folyosóit Turner és Constable képeivel díszíteném. Turner a reményt tartaná életben, Constable nagyméretű képei (Az ugró ló, A fehér ló, Flatford Mill, a Hay Wayne) a természet eltető és megtartó erejét sugároznák. Mintegy az égboltból megőrzött emlékként. S ez lenne az egyetlen módja, hogy a Földet elhagyó emberek, míg új világukba megérkeznek, vagy a régibe visszatérnek, pszichésen épek maradjanak. Ez a két művész, a mi földi űrutazásunkban is, elengedhetetlen megelőzői annak, hogy megőrüljünk. Mert elengedhetetlen, hogy az űrutazóknál ez ne következzen be. Egy díszítetlen űrhajón (és Földön) ez elkerülhetetlen.

 

29.11.2025

 

 

Hand-Gestures (Constable Dialogues)

 

 

Winter rain on the Flatford meadow. One branch of the River Stour widens into a watering place. In its surface, clouds glow back in Neapolitan yellow and a blush of rose. On the far side, poplars and shrubs stand stripped of their crowns. A faint drizzle trades places with sunlight. The oil paint soaks under the moisture; the canvas must be covered again and again.

With John Constable lingering somewhere in the background of this story, I begin to reflect on the nature of painting in the landscape. It is a pilgrimage in a double sense. First, you must actually set out—travel and walk into the landscape. To be there as the constantly shifting lights and colours are born. And second, the painting itself is a pilgrimage: a thousand micro-journeys, from canvas to view, from the glimpsed and contemplated detail to the inner image—deciding what must be added to the picture, then returning to the canvas to make that change, and then back again to the countless details of nature.

A peculiar kind of co-movement with nature. In the act of creation, one does something one would not normally do: through this micro-pilgrimage, the painter adapts to nature. In each gesture of the hand holding the brush, the painter imitates nature’s own motions. He follows the shifting scene. He accompanies it. His hand moves in concert with his model. It is like a dance in which nature leads its partner.

And in these countless threads of “following line and motion,” every single brushstroke is the preserved imprint of the beauty that has been observed. This is why there is an inexpressible difference between painting in the open air and painting a landscape from a photograph. The canvas of the pilgrim-observer—the painter who goes out into the field—carries incomparably more life. The living tremor of colours, plants, clouds, sky, water-mirror, wind, and light is there, held within the picture. The image is alive because it reflects and preserves that fullness. And the fact that it was born from real observation, from a real experience, is, as I said, instantly felt.

According to this inner logic, the studio painting is one-dimensional. It lacks the pilgrimage—the way the pilgrim yields himself to a larger Whole. A kind of “lack of humility,” for in the studio the painter’s control over his model never truly loosens. This whole difference is difficult to put into words. Yet I think that if I were to meet John Constable out in the landscape, he would understand exactly what I am trying to say. In the fellowship of hand-gestures.

18 November 2025

 

Kézmozdulatok (Constable-dialógusok)

Téli eső a flatfordi-réten. A Sour-folyó egyik mellékága itatóvá szélesedik. Tükrében nápolyi-sárga és rózsaszín pírban tükröződő felhők. A túloldalon lombujkat levetkőzött nyárfák és cserjék. Szemerkélő eső és napfény váltakozása. Ázik az olaj festkék a vásznon, muszáj időről-időre letakarni.

John Constable-lel történetünk hátterében, elgondolkodom a tájban festés természetéről. Kettős értelemben zarándoklat ez. Egyrészt, el kell utazni, és kimenni a tájba. Ott lenni ahogyan a szüntelen változó fény és színek születnek. Másrészt, a festés folyamata is zarándoklat. Ezernyi mikro-utazás, vászontól, látványig, a megpillantott és átgondolt részletektől a benső képig, mi az amit hozzá kell adni a képhez, majd a vászonon létrehozni ezt a változást, aztán újra vissza a természet számtalan részletéhez.

Különös együtt változás ez a természettel. Az ember valami olyasmit tesz az alkotás folyamatában, amit normálisan nem tenne. E mikro-zarándoklaton keresztül, alkalmazkodik a természethez. Az ecsetet tartó kézmozdulatával utánozza annak mozdulatait. Utána megy a változó látványnak. Követi azt. Kézmozdulatával együtt mozog modelljével. Olyan ez, mint egy tánc, amiben a természet vezeti táncbeli párját.

S ebben a számtalan „vonal és mozdulatkövetésben”, minden egyes ecsetnyom – a megfigyelt elő szépség megörökített lenyomata. Ezért van elmondhatatlan különbség a természetben való festés, és a fotóról készített tájkép között. A tájban elő-zarándokló-megfigyelő festő képe összehasonlíthatatlanul több életet hordoz. A színek-növények-felhők-égbolt-víztükör-szél-fény élő rezdülése ott van a képben, megörökítve. A megörökített és visszatükrözött gazdagság miatt élő a kép. S az, hogy valós megfigyelésből, valós élményből készült, mint mondtam, azonnal „érződik”. Ehhez a logikához képest a műtermi festmény, egy-dimenziójú. Hiányzik belőle a zarándoklat. Az, ahogyan a zarándok alárendeli megát egy nagyobb Egésznek. Egyfajta „alázat-hiány” ez, hisz a műteremben festő kontrollja modellje felett, végig megmarad. Mindezt a különbséget nehéz szóba önteni. Ám azt hiszem, ha John Constable-val találkoznék a tájban, értené, miről beszélek. A kézmozdulatok közösségében.

 

18.11.2025

 

‘Alice in Wonderland’

Briefly put, what I am writing about could be titled The Little Boy and the Rabbit. Another story that no satellite could ever observe. And yet—more important than any satellite’s orbit.

Cambridge. York Terrace. That much, the machine optics circling the Earth could register, focusing down upon us. But what it cannot see: a little boy arriving with his parents and their dog to visit a friend of mine. His mother has been here before, but the boy, Milo, never. I, too, am a guest, and it is I who open the door. Milo greets me politely, but even as he does, he slips free of his mother’s hand—and sets off, in a trajectory no satellite could chart with greater precision. He gallops across the hallway, straight into the room, and comes to rest before the rabbit’s cage. He kneels on both knees and instantly begins to “converse” with the rabbit. The two fall, mutually, into one another’s gaze.

And why is this story invisible? Because Milo has never been here before. But he knew—from his parents—that his mother’s colleague has a pet rabbit. And that this rabbit is clever, beautifully coloured, and does all the sorts of things that awaken a child’s curiosity.

No doubt, before arriving, he had imagined the room countless times—or rather, imagined the rabbit. (His name is Beau.) The little boy’s steps were guided by the map of trust. A trust drawn from hearsay. And that trust outlined a perfect path. The rabbit was indeed there—exactly as he had pictured him. Thus his afternoon became a vision-led wonder, reaching its summit in play.

And from that point on, the satellite—with its AI eyes—saw nothing at all. It did not stop to think that we adults, too, might still possess—or should possess—such an inward image of life, and of what lies beyond life. Somewhere within us it hides, etched into our being, into our desires—into the whole fabric of our existence.

And compared to this lost—or dimmed—vision, how blindly we wander. We are afraid to imagine the inevitable, the self-evident: the promised Heaven, the Kingdom. And lacking that inner certainty, we cannot picture our own confident arrival— to enter, instinctively, as the boy did, galloping into that house, bursting through the door that opens onto the Holy of Holies. And, like Alice in an adult Wonderland, to go— to kneel before a sight more marvellous than any rabbit’s cage. To gaze, with eyes open, upon what (Whom) we find there. To lose ourselves, once again, in the rediscovered Game of Life. What the satellite can never see, never even suspect—is only what we shall one day understand in that act of kneeling: that He has long been waiting for us to find the way to Him, through the strange stairwells and narrow hallways of our lives. (That path I witnessed in Cambridge—I was determined not to forget it.)

 

10 November 2025

 

 

 

‘Alice in Wonderland’

 

Röviden, amiről írok, annak a címe ez lehetne: kisfiú a nyúllal. Ismét egy történet, ami műholdakról soha nem megfigyelhető. Pedig fontosabb minden műhold mozgásánál. Cambridge, s az utca, York Terrace – ezt idáig láthatja a földkörül ránk-fókuszáló gép optika.

Nos, amit nem lát. A kisfiú, aki szüleivel és kutyájukkal jön egy barátomhoz látogatóba. Anyukájuk már járt itt, de a kisfiú, Milo, soha. Magam is vendég vagyok, én nyitom ki az ajtót. Milo köszön, de már szabadul is az anyai kéztől. S egyenesen, egy műhold sem követhetne precízebb pályát. Átgaloppol az előszobán, be a szobába, egyenesen a nyúlketrechez. Megérkezik, két térdre ereszkedik, s azonnal „szemezni kezd” a nyuszival. Kölcsönösen egymásba feledkeznek.

S miért láthatatlan ez a történet? Milo soha nem járt itt. De szüleitől tudja, hogy anyukája kollégájának van egy háziállat-nyula. S hogy ez a nyuszi nagyon intelligens, szép színe van, és csupa olyan dolgot csinál amire egy kisgyerek kíváncsi.

Nyilván, érkezése előtt számtalanszor elképzelte a szobát, pontosabban, a nyulat (Beau a neve). Kisfiús lépteit a bizalom térképe vezette. Hallomásból. S ez a bizalom tökéletes útvonalat rajzolt. A nyuszi tényleg ott volt, és épp olyan, amilyennek elképzelte. A kisfiú délutánja így: látomás vezérelte csoda. Mely játszásban csúcsosodik ki.

S innentől a műhold, AI szemeivel, végképp nem lát semmit. Nem gondolkodik el rajta, hogy felnőttként nekünk is lehetne, kéne hogy legyen, egy ilyen belső elképzelés az életről, s ami az életen túl van. Valahol, ott rejtőzik bennünk, ösztönösen belénk, vágyainkba – létünk egészébe – rajzolva. S ehhez az elvesztett (vagy elhalványult) látomáshoz képest mennyire vakon járunk. Megijedünk elképzelni azt, ami elkerülhetetlen, ami nyilvánvaló. A megígért Mennyországot (Üdvösség). S e belső bizonyosság híján nem tudjuk elképzelni magabiztos önmagunkat. Úgy megérkeznünk, hogy mintegy a kisfiú ösztönösségével, „berobogni” abba a lakásba. Ahol a legspontánabb módon megnyitjuk a Szentek Szentjébe vezető ajtót. S mint Alice egy felnőtt csodaországban, oda megyünk, egy minden nyuszi-ketrecnél csodálatosabb látvány elé letérdelni. S amit (Akit) ott találunk, nyitott szemmel rácsodálkozni. S az élet visszanyert Játékába bele-visszafeledkezni. S amit a műhold tényleg soha nem láthat, még csak meg sem sejthet – csak amit mi érthetünk meg majd abban a leborulásban -, hogy Ő, milyen régen várta, hogy megtaláljuk a különös lépcsőházakon és előszobákon át hozzá vezető utat. (Nos, ezt a Cambridge-ben megfigyelt „utat”, semmiképpen nem akartam elfelejteni.)

 

10.11.2025.

 

Glaze

 

What is the message of a surface? The question ripened in me in recent days, at the end of a long chain of visual impressions. I had noticed what I now wish to speak about before, yet for some reason, it has only now become unavoidable. It is about the surface of certain things. You see it in television talk shows — it almost hurts the eye. The hosts and their guests appear in ever more immaculate clothing. Designer watches. Fabrics and colours of a disturbingly perfect quality. Leather, textiles, studio furniture — flawless in every detail. And not only in studios: government buildings, press rooms. Expensive, uniform chairs. The upholstery, the finish — faultless, in every way. Of course, by the standards of a certain impeccable ideal.

And here, it is not the cost or value of things that matters. It is the surface, and what it tells us. I recall especially the double-breasted jacket of a certain politician — and even more vividly, his silk tie with its shell-like sheen. The women’s flawless make-up, the obligatory, glossy, new patent-leather shoes.

These flawless surfaces have become the standard. And this particular texture — I don’t know why — instantly recalls the sterile atmosphere of medical waiting rooms. Sterile, spotless surfaces. Wherever they appear, they are the signs of wealth and relative comfort. Fifteen or twenty years ago, the same figures sat in their chairs dressed in ordinary clothes — street clothes. Without studied gestures or prestige. In a kind of visual humility. In an ordinary way. Without glaze.

Because that is the most fitting word for it: glaze covers our modern surfaces. A covering, even a denial, of the way things actually and naturally are. Our sterile surfaces are a compulsive denial of transience, of the fragility of our affluence — of everything that poverty and imperfection are capable of revealing. Put more plainly: we love to dress in illusions. In what glitters, what over-shines itself. Immaculate clothes, designer arrangements — another form of the same flood of plastic that covers everything.

There is something unnatural in these surfaces. One feels that such radiance cannot last long. The first rain, the first wind, the first puddle of water — reality itself — will flatten these freshly ironed surfaces. And yes, here I can name more precisely what it is that “hurts the eye.” These glazed surfaces, our glazed clothes, our glazed identities — they seem made for sterile interiors only. Because, as I said, the first dust, the first gust of air, the first rain will wash away — annihilate — their sterility.

Artificial interiors. Perhaps this is where we now wish to dwell — in the sheltered detachment from nature. To be valid only indoors — within our isolated selves? In the protective (yet isolating) embrace of the artificial angel of comfort.

Glaze-world, glaze-news, glaze-ideologies, glaze-tastes, glaze-powers, glaze-interfaces, glaze-designs, glaze-electronics, glaze-gadgets, glaze-shopwindows, glaze-advertisements, glaze-politicians, glaze-campaigns, glaze-history. Eyes trained to the glaze.

This is not a judgment. It is simply what I see. And my eyes, instinctively, resist. And not only my eyes.

 

10.11.2025

 

 

Máz

 

Mi a dolgok felületének üzenete? A napokban érett meg bennem a kérdés, hosszas „vizuális” történet – benyomások – végén. Eddig is észleltem, amiről beszélni szeretnék, de valami miatt most vált halaszthatatlanná. Nos, bizonyos dolgok felületéről van szó. Televíziós beszélgetőműsorokban tűnik fel, mintegy „szúrja a szemet.” A műsorvezetők, és interjúalanyok, egyre makulátlanabb ruhákban. Dizájner órák. Bántóan tökéletes, minőségi anyagok és színek. Bőr, textil, stúdióberendezés. S nemcsak stúdiókban. Kormányzati épületek, sajtótájékoztatók enteriőrje. Drága, sablon székek. A kárpit, a megmunkálás – minden hibátlan minőség. Persze, egyfajta „makulátlan sztenderd” szerint.

S itt nem a dolgok ára vagy értéke a lényeges. A felület és annak üzenete. Egy politikus-közéleti szereplő kétsoros gombolású zakója különösen megmarad bennem. S még inkább hibátlan fényű selyem nyakkendője. Kagylófény. Nők makulátlan sminkje. Az elengedhetetlenül hibátlan, új, lakk-cipők.

Sztenderdek lettek ezek a hibátlan felületek. S ez a ruha minőség, nem tudom, miért, de azonnal idézi az orvosi várók hibátlan steril atmoszféráját. Steril, hibátlan felületek. S ahol ezek megjelennek – a gazdagodás és relatív jólét felületei. Tizenöt-húsz éve, ugyanezek a szereplők még átlagos „utcai” ruhában ültek. Műmozdulatok és presztízs nélkül. Egyfajta vizuális alázatban, átlagos, módon. Máz nélkül.

Mert ez a legtalálóbb szó rá: máz fedi modern felületeinket. Elleplezése, sőt, tagadása mindannak, ahogyan a dolgok valójában és normálisan vannak. Steril felületeink kényszeres tagadása a mulandóságnak, törékeny gazdagságunknak, mindennek, amit a szegénység és töredékesség képes megjelölni. Máként szólva: szeretünk káprázatokba öltözni. Ami csillog, ami túl-ragyog önmagán. Hibátlan ruhák, dizájner elrendezés: egy másik formája annak, hogy mindent elönt a műanyag.

Van valami természetellenes ezekben a felületekben. Azt érezni, hogy ezt a „ragyogást” nem lehet hosszan fenntartani. Az első eső, az első szél, az első víztócsa (valóság) maga alá gyűri e frissen vasalt felületeket. S igen, itt sikerül talán megfogalmazni pontosabban, mi az, ami „bántja a szemet”. Ezek a máz-felületek, máz-ruhánk, máz identitásaink – mintha csak steril belső terek számára készültek volna. Mert, mint mondtam, az első por, szél, eső elmossa – megsemmisíti – sterilitásukat.

Mesterséges belső terek. Talán ide kívánkozunk jobban, természettől kiszakadt védettségben lenni. Hogy csak bent (elszigetelt önmagunkkban) legyünk érvényesek? A kényelem és komfort mesterséges angyalának védő (elszigetelő) ölelésében.

Máz-világ, máz-hírek, máz-ideológiák, máz-ízlések, máz-erők, máz-felhasználói felületek, máz-dizájnok, máz-elektronikák, máz kütyük, máz-kirakatok, máz-reklámok, máz-politusok, máz-kampányok, máz-történelem. Máz-hoz idomított szemek.

Ez nem ítélet. Egyszerűen csak ezt látom. S a szemem, ösztönösen, tiltakozik. S nemcsak a szem.

 

10.11.2025

 

Here and There

  

Yesterday was a supermoon. It shone in a warmer yellow, holding still above the north London night — no longer mist, not yet fog. Perhaps it wasn’t the best time to be reading George Orwell’s Keep the Aspidistra Flying. Oppressive, despite the beauty of its sentences. Maybe it’s too great a leap to return to the real poverty of the 1930s. Places that have long since become genteel, affluent by the standards of that time — Holland Park, Ealing. What surprises me is how much greater the force of a real printed page is. It lifts the imagination higher, carries it infinitely deeper. A peculiar kind of cyberspace, only with one difference: reading Orwell, I am simultaneously there and still here. That is why it hurts to live through his characters’ struggles. Ourselves, eighty-five years ago — more than a parallel world.

Why am I writing this? Because I wanted to put down something light, something elevating, something simple. I blame the supermoon for the restlessness I’ve suffered these past days. I feel weighed down by everything — the experiences of the last decades, and especially by the flood of news poured upon us, upon myself, upon all of us. I want to forget it all — the negativity, the wars, the political quarrels, the daily scandals, the crime flooding the streets (and the headlines). I blame the supermoon. But in truth, it is my fault — our fault. Under the pressure of the supermoon’s air I begin to understand the “supermoon nature” of cyberspace itself. It does more than influence us — it transforms us. The psyche that walks, wanders, surfs within it becomes a fragile submarine. Cyberspace, and all its content, closes in around us with the pressure of the deep sea. Its inventors never thought through how quickly — a few years, two decades within it — and we are already at the depth limit.

(Here in Leicester Square Café Nero, at the round table opposite, an elderly couple was having coffee. They arrived almost without motion — the man entirely still — without a word. The gentle gestures of the silver-haired woman, brushing crumbs into his empty cup, show that all is well. A beautiful couple. A painfully beautiful moment: a glimpse of ourselves, a few decades hence, walking among us. The couple — we are looking into a time mirror, seeing forward into the flow of years. They came quickly, and when they were done, they left. Have they already sailed out, risen beyond the point of crushing? And how strange — a few minutes later, a young couple sits down at the same table. In their twenties. Fifty years between them. The girl wears a string of pearls around her neck. They, in their youth, do not yet feel this deep-sea pressure that rules the nature of cyberspace.)

If we are not careful, cyberspace will soon crush the submarine of our history. But, as I said, I don’t want to write about heavy things. I’m searching for an answer: how can one rise within cyberspace, how to ease its grip? How to emerge from the images of history as it stands now, here?

I imagine myself again at Flatford Mill. The reeds whispering unceasingly along the weir. Or, if rain is falling now, its tireless fine drizzle. But above all, I imagine sunlight — in this early winter. This is no longer cyberspace, but an inner reverie, a real-time journey. To be there, to long once more for reconnection with nature — our submarine begins to ascend. And within us, the longing grows stronger: to inhabit real spaces, where the eye may scatter itself freely, guiltlessly —
in Reality.

 

06.11.2025  

 

 

Itt és ott

 

Tegnap volt szuper-hold. Melegebb sárgában világított. Mozdulatlanul tartotta felettünk az észak-londoni már nem pára, még nem köd. Lehet, nem a legjobb idő George Orwell Keep the Aspidistra Flying című regényét olvasni. Nyomasztó, a mondatok szép ritmusa ellenére. Talán túl nagy ugrás a harmincas évek valós szegénységébe visszatérni. Mára – a kor akkori sztenderdjéhez képest – megszépült, tehetős területek. Holland Park, Ealing. Meglep, mennyire sokkal nagyobb ereje van a valódi könyvlapoknak. Magasabbra emelik, összehasonlíthatatlanul mélyebbre viszik a képzeletet. A cyber-térnek egy sajátos formája ez, azzal a különbséggel, hogy Orwellt olvasva egyszerre „vagyok ott”, és „maradok itt”. Ettől fájdalmas a szereplők küzdelmét átélni. Nyolcvan öt évvel ezelőtti önmagunk, több, mint párhuzamos világ.

Miért is írom ezt? Hisz valami könnyedebbet, valami felemelőt és egyszerűt szeretnék papírra vetni. A szuper-hold okozta irritációra fogom az érzést, amitől napok óta szenvedek. Nyomasztónak érzem mindazt, elmúlt évtizedek élményét. Különösen az évek óta ránk-magamra-rám-mindannyiunkra öntött híreket. El akarom felejteni mindazt a negativitást, háború, politikai viták, mindennapi botrányok, az utcákat (híreket) ellepő bűntényt. A szuperholdat okolom. Ám valójában az én (miénk) hiábám. A szuperhold légnyomása alatt értem meg a cyber tér „szuper-hold” természetét. Több, mint hatással van ránk. A benne járó-barangoló-szörföző psziché törékeny tengeralattjáróvá válik. A cyber-tér, és annak tartalmai, mélytengeri nyomásként vesz bennünket körül. Kitalálói sosem gondolták át, hogy milyen hamar, egy két benne töltött év, két évtized, és már rég merülési határon járunk.

(Itt, a Café Néróban, a szemben lévő körasztalnál, egy idős házaspár kávézott. Jöttek, szinte mozdulatlanul – a férfi teljesen mozdulatlanul -, egyetlen szó nélkül. Az ezüst hajó nő gyöngéd gesztusai, ahogy férje üres csészéjébe söpri a morzsát mutatja, hogy minden rendben. Gyönyörű pár. S fájdalmasan szép pillanatkép, hogy néhány évtizeddel későbbi önmagunk is köztünk jár. A pár: időtükörbe nézünk, mélyen előre pillantva az évek folyamában. Gyorsan jöttek, amint végeztek, távoztak. Vajon ők már kihajóztak, s felül vannak a roppanási határon? S milyen különös, pár perc múlva egy fiatal pár ül le, ugyanahhoz az asztalhoz. Huszonévesek. Ötven év a különbség. A lány nyakában gyöngysor. Ők még, fiatalságuk miatt, nem érzik a cyber-térnek ezt a mélységi nyomástól uralt természetét.)

A cybertér, ha nem vigyázunk, hamarosan képes lesz összeroppantani történelmünk tengeralattjáróját. De mint mondtam, nem nehéz dolgokról szeretnék írni. Arra keresem a választ, hogy lehet „emelkedni” a cyber-térben, hogy enyhüljön szorítása? Kijutni a történelem mostani, itteni képeiből?

Elképzelem, hogy újra a Flatford Millnél járok. A gátat övező nádas kikapcsolhatatlan suhogását. Vagy, ha ott most eső hull, annak fáradhatatlan szemerkélését. De elsősorban a napfényt képzelem el e kora télben. Ez már nem cyber-téri, hanem belső merengés és valós idő utazás. Ott lenni, vágyni az újra összekapcsolódást a természettel: tengeralattjárónk emelkedik. S erősödik bennünk a vágy, hogy valós terekben tartózkodjunk, ahol a szem bűntelenül, szabadon szórhatja szét önmagát. A Valóságban.

 

06.11.2025